Szerdán kaptuk a hírt, hogy kiváló kollégánk, szakmánk élő legendája, Egyesületünk örökös tagja, Roósz Emil nincs többé. Hétfőre virradóra hunyt el életének 92. évében. Idén szeptemberben töltötte be 91. életévét szellemi erőinek – mondhatni – teljében.
Utolsó élő tagja volt annak a „nagy generációnak”, amelyiknek az élet és a gyakorlat állított ki felsőfokú diplomát szakmánk tekintélyének növelésére. Talán elég, ha Lomb Kató pályafutására utalunk (neki is hosszú és eseményekben – hol kívánt, hol nem kívánt izgalmakban – gazdag élet adatott meg).
Talán nem is illendő, ha egy ilyen szomorú alkalommal egy olyan személyiségvonása jut először eszembe róla, ami bizonyára segített neki túlélni az elmúlt zivataros évszázad nem egy buktatóját: a derűje, a jókedve, sőt: a vidám nevetése. Panaszkodni sohasem hallottam. Úgyszólván biztosra vehette, hogy csaknem minden helyzetből „kidumálja magát”.
A hangja. Kellemes, tisztán artikuláló bariton, ami a szakmában (és olykor a magánéletben is) előnyös adottság. Emil szerette az életet, és szerette a nőket, a nők meg őt. Egy másik kollégánkkal történt meg az anekdota, de nyilván neki is mondták: „Egy szót sem értek abból, amit mond, de én mégis a bácsit hallgatom, mert olyan szép hangja van.” Akik pedig értették, azok egyöntetűen állítják: ha Emil megszólalt, igazán szép, pallérozott és választékos németséggel (vö.: die Bühnenaussprache), akkor ott egy igazi művelt német ember szólalt meg, és nem olyasvalaki, aki úgy-ahogy megtanult németül.
Élénk, érdeklődő, barátságos és elfogulatlan szellem volt. Szerette és jól ismerte a művészeteket, az irodalmat, a fotót (tanult mestersége volt), a filmet, a zenét (apai örökségként). Így élt át legalább két rémes diktatúrát: az elsőt szinte gyermekként a harmincas-negyvenes évek Németországában (apja, Herr Kapellmeister Roósz, a berlini Hotel Adlon zenekarát vezette hosszú éveken át), majd az ötvenes évektől kezdve Magyarországon. Tartozhatott volna az üldözők közé, ő mégis (kezdetben talán ösztönösen, de később feltétlen tudatossággal) a mindenkori üldözöttekkel rokonszenvezett. Nevetve mutatta azt a tanúsítványt, amely nélkül életveszélyben volt mindenki, aki nem volt rá jogosult a náci Harmadik Birodalomban (vö. Bertolt Brecht: Furcht und Elend im Dritten Reich). Sok mindent tudott az emberekről, a világról, a kultúráról és a nyelvről. Tőle tudom, hogy a szóban forgó igazolványnak annak idején „Ahnenpass” volt a neve. Én már csak a történelemkönyvekben olvastam később róla. Mint ahogyan azt is Emiltől hallottam, hogy a magyar nyelvben is használatos „pimf” (kb.: ócska, pocsék, jelentéktelen) szó eredetileg egy egykori német gyermekmozgalom elnevezésének kezdőbetűiből álló melléknév volt.
„Mindennek más távlatot ád a halál már” – írta Radnóti Miklós.
Távolodsz tőlünk az időben, kedves Don Emilio, de emlékezünk és emlékezni fogunk rád.
Fáber András
- október 19